Oldalazva, ügetésben közeledünk az első sík terep felé. A lovam egyre erősebben rágja a zablát, nagyokat rántva a szárat tartó karjaimon. Fülei mereven előre szegezve hallgatóznak, miközben érzem, hogy teste nyugtalanul feszül, akár a felajzott íj: menne már!
- Én is kicsim... Én is! -  Szemem a vidéket fürkészi a derengő hajnali fényben, még a nap sem kelt fel.
Fázósan és álmosan lepett meg ez a késő őszi reggel, de érzem magamban és az állaton is, hogy az istállótól távolodva lassan nő a vérünkben az adrenalin, izgatottságtól terhes a levegő.
Mindketten tudjuk mi fog történni és a hideg már nem számít! Már semmi sem számít, csak az a mindent elsöprő érzés... A vágta!

Csizmám a ló oldalába mélyed és ezzel együtt engedek a feszülő száron, ami villámgyors reakciót vált ki: beindul a mozgás, elszabadul az Erő...

Az állat szemei kimerednek, fülét hátra csapja és hogy teste kibírja ezt az ősrobbanást, hátulsó lábaival hatalmasat rúg a levegőbe. Ahogy a végtagok visszatérnek a földre, megemelkedik a mellkas, kirobban a duzzadó energia, a paták megrengetik a földet és fellobban az ősi láng!
Az izmok úgy repítik előre a ragyogó testet, akár egy rakéta.
A ló szíve hevesen ver, a pulzusa rohamosan emelkedik, az orrlyuka kitágul, hogy tüdejébe minél több levegőt szívhasson.

A vér úgy száguld az ereinkben, mint a fülünkbe süvöltő szél és lassan elveszünk a ködben... Testünk egyé forrt, a szívünk egyszerre dobban, hajam összegabalyodik a lobogó sörénnyel, már nem tudom hol végződik a lovam teste és hol kezdődik az enyém... Nem a szárat fogom, azt odadobtam, hagy irányítson Ő, hisz bízom benne! A sörényébe és a nyakába kapaszkodom, kiállok a nyeregből, előre dőlök, hogy a levegő se legyen képes visszafogni az elsöprő iramot.

Az állat mozgása néhány féktelen, vad ugrás után egyenletessé válik és már csak repülünk a szél szárnyán, ami az arcomba süvít.
Idővel a pej kanca fárad, lejjebb ad a tempóból, már kirúgta magát. A hatalmas szív még nem nyugszik, de az izmok laza ügetésbe váltanak. Öreg fák között kanyarodunk a hazafelé vezető földútra. Testemet boldog, felszabadult nevetés rázza, majd egy szívből jövő kurjantás hagyja el az ajkam, mely visszhangzik ezen a holdbéli, néptelen, ködös tájon.
Tudom, hogy Ő is ezt érzi! Nem gondolkodom rajta honnan, egyszerűen csak tudom!
Légzése mély, hullámzó oldalának ritmusa is egyre lassul, alakunkat elfedi a testéből, pofájából kiáramló langyos, lószagú pára.

Visszatérünk a meleg, szénaillatú istállóba, ekkora már a csípős téli hideg bekúszik a bőrünk alá. Leugrom a nyeregből, arcom kipirult, boldog, és szeretettel veregetem meg ennek a nagyszerű Társnak, Barátnak a nyakát.
Lovam orrlyukai még mindig nagy kortyokban isszák a levegőt, szemének mélyén nyugodt elégedettség lobog, és valami megszelídíthetetlen tűz, mely arra vár, hogy holnap újból kitörhessen...
Gyorsan leveszem róla a szerszámokat és egy takarót dobok izzadt szőrére. Besétál a boxba és azonnal az etetőt veszi szemügyre: kell az utánpótlás egy ilyen robbanás után!

Mosolygok, elégedetten hallgatom ahogy fogai ropogva őrlik az abrakot. Nekidőlök az oldalának, karjaim és arcom a hátán nyugszanak és csak hallgatom az istálló otthonos, meleg neszeit. A többi ló hangja zenél: sóhajtások, horkantás, prüszkölések és a széna zizegése szövik át a félhomályt.

Egy erős érzés kerít hatalmába: Most ÉLEK! És boldog vagyok!